Menekültválság: a mostani tömeg csak a kezdet
Négy és fél éve javában zajlik a szíriai polgárháború, amelynek lezárása napjainkra már nem csak a világ államférfiai számára alapvető fontosságú, hanem a menekültválság révén az európai társadalmak is elvárják a nemzetközi közösségtől, hogy mielőbb tegyen lépéseket a helyzet rendezése érdekében.
Hol állunk most?
A kérdés azonban sajnos nem ilyen egyszerű. A szíriai polgárháború rendkívül komplex, illetve számos regionális és a régión kivüli hatalom is meghatározó szereplője a konfliktusnak, amely az eltérő érdekek tükrében jelentősen megnehezíti a válság lezárását. A legfőbb törésvonal a releváns játékosok között a Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz való viszony, amely olyannyira erős intenzitású, hogy még a közös érdekek (Iszlám Állam felszámolása pl.) sem voltak képesek egyelőre közös álláspontra emelni a szereplőket.
Ebben a felállásban az Egyesült Államok, Törökország és Szaúd-Arábia képezi az egyik pólust, amely Aszad távozásában érdekelt, míg Oroszország és Irán a másikat, akik számára az alavita elnök hatalmának megtartása kulcsfontosságú érdek. Európa részéről egyfajta "enyhülést" tapasztalhatunk Aszad irányában, amelynek keretében a korábbi, Aszad távozását követelő nyilatkozatokat egy jóval mérsékeltebb hangnem váltotta fel.
Továbbá az elmúlt hetekben/hónapokban érdemes volt figyelni az Egyesült Államok vezető politikusainak nyilatkozatait is. John Kerry amerikai külügyminiszter a múlt héten továbbra is hangsúlyozta, Aszadnak mennie kell, ugyanakkor ennek módját és időpontját a későbbiekben, tárgyalásos úton kell meghatározni, amely egy jóval mérsékeltebb hangnem a korábbi nyilatkozatokhoz képest. Az al-Monitor washingtoni tudósítója, Julian Pecquet az amerikai Kongresszusból is egyfajta megváltozott hangulatot jelentett. Egy szeptember 16-i szenátusi ülést követően - amelynek témája Szíria volt - Pecquet elmondta, hogy a demokrata honatyák egyre inkább megkérdőjelezik azt a politikát, amely az Iszlám Állam növekvő erejével párhuzamosan prioritásként még mindig Aszad bukását szorgalmazza. A Financial Times hasábjain Gideon Rahman úgy fogalmazott, "egy diplomáciai megoldásnak magába kell foglalnia a rezsimet, és szinte biztos, hogy Bassár el-Aszadot is."
Oroszország az elmúlt hetekben jelentősen növelte katonai jelenlétét Latakiában és Tartuszban, növelve az Aszadnak juttatott támogatásokat. A Reuters-nek nyilatkozó orosz diplomaták hangsúlyozták, hogy Moszkva szerint egyre nagyobb esély nyílik egy, a szíriai polgárháborút lezáró nemzetközi megállapodás elfogadására. "Moszkva optimistán tekint egy Szíriával kapcsolatos megállapodásra, és egy, az Iszlám Állam ellen irányuló egységes fellépésre", fogalmaztak diplomaták a Reutersnek. Vlagyimir Putyin orosz elnök felhívta az Egyesült Államok figyelmét is, hogy egyezzen bele az iszlám Állam ellen irányuló közös műveletek koordinálásba Moszkvával, Teheránnal és Damaszkusszal, majd kijelentette, amennyiben Washington elutasítja javaslatát, készen áll unilaterálisan is légitámadásokat végrehajtani az Iszlám Állam pozíciói ellen.
Az orosz erősítés hátterében több ok is fellelhető. Egyfelől Oroszország közel-keleti befolyását mostanra kizárólag Szíria testesíti meg, tartuszi hadirengerészeti bázisa fontos stratégiai jelentőséggel bír. Ugyanakkor ennek van egy szimbolikus, percepciós oldala is, amennyiben Moszkva számára a hidegháborús vereséget követően elvesztett nagyhatalmi státuszt jeleníti meg. E tények mellett az elmúlt években a szíriai polgárháború "befagyott" abban az értelemben, hogy semmilyen előrelépést nem történt diplomáciai úton, és most Oroszország aktívabb tevékenységével a tárgyalásokat előmozdító, felelős hatalom szerepében jelenhet meg, kihasználva pozitív kapcsolatát a nukleáris megállapodással előnybe került Iránnal, míg vetélytársa, az Egyesült Államok nem találja a megoldást a konfliktusra. Továbbá, azzal, hogy lassan nyilvánvalóvá válik, hogy Aszad továbbra sem fog bukni, az oroszok azon javaslata, amelyben Aszad a tárgyalásos átmenetben központi szerepet játszik, hosszútávon egyre több szereplőnek elfogadhatóvá fog válni. Amerika számára ez komoly presztízsveszteség elszenvedését jelentheti, hasonlóan a 2013-ban orosz közbenjárással megszületett vegyifegyver rendezéshez.
Azt láthatjuk tehát, hogy Aszad szövetségesei (Oroszország, Irán) erősítik elkötelezettségüket mellette, míg őt alapvetően ellenfélként beállító államok (USA, Európa) némileg mérséklik ellenszenveiket. Eközben Törökország magatartásában semmilyen változás nem következett be, amely az elszigetelődés veszélyével járhat. A török vezetés továbbra is Aszadot teszi felelőssé a konfliktusért, és semmi olyan megoldást nem támogat, amely az alavita vezetőt hatalmon tartja. "Aszad az alapvető felelőse a válságnak. Egy könyörtelen diktátor, aki saját népe ellen indít hadjáratot, semmilyen politikai megállapodásnak nem lehet részese", fogalmazott Feridun Sinirlioglu török külügyminiszter.
Ankara továbbra is erőteljesen szorgalmazza a repüléstilalmi biztonsági zóna kiépítését Szíriában, amelyet azonban nyugati szövetségesei, illetve Oroszország sem támogat, sőt az egyre aktívabb orosz katonai jelenlét nagyjából ellehetetleníti ennek létrejöttét. Az ankarai Gazdasági és Külpolitikai Tanulmányok Központjának tanulmánya szerint jelen állás szerint elképzelhetetlen egy ilyen zóna létrehozása, miután azzal a kockázattal járna, hogy bármilyen apró félreértés vagy hiba komoly diplomáciai konfliktusokhoz vezethetne Oroszországgal.
Törökország számára további probléma, hogy még mindig nem sikerült meggyőznie szövetségeseit arról, hogy valóban, hatékonyan fellépne az Iszlám Állam ellen, és erőforrásait sokkal inkább a kurdok elleni hadjáratra összpontosítja. Az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) "otthon" nem rendelkezik stabil többséggel, és az előrejelzések a novemberi választásokra sem prognosztizálják a Davutoglu és Erdogan nevével fémjelzett párt abszolút többségét. Mindeközben a kurd kérdés egyre inkább kiéleződik, és a török hadsereg aktívan tevékenykedik Szíriában és Irakban is, hogy ellehetetlenítse a kurd törekvéseket. "Otthon" és Irakban a PKK-val (Kurdisztáni Munkáspárt), Szíriában a PYD-vel (Demokratikus Egyesülés Pártja), és annak fegyveres szárnyával, a YPG-vel (Népvédelmi Egységek) gyűlik meg a baja.
És míg Törökország meg akarja akadályozni a szíriai kurd kantonok a PYD zászlaja alatt történő egyesülését, addig az Egyesült Államok számára a szíriai kurdok hatékony erőt jelentenek az Iszlám Állam elleni harcban. Ankarának nem sikerült ennek ellenkezőjéről meggyőznie Washingtont, amely az elmúlt napokban nyilvánvalóvá vált John Kirby külügyminiszteri szóvivő sajtótájékoztatóján, ahol kijelentette, "Nem tekintjük terrorszervezetnek a YPG-t, amely komoly sikereket ért el Szíriában az Iszlám Állam ellen. Ahogy már elmondtam, folytatjuk a közös munkát azokkal az Iszlám Állam-ellenes szereplőkkel, akik sikeresek vagy sikeresek lehetnek a dzsihadista csoport ellen."
Ali Tuygan egykori nagykövet, jelenleg a Külügyminisztérium államtitkára felismeri ezeket a problémákat, amikor azt hangsúlyozza, hogy bármilyen szíriai megoldásban Aszadnak részt kell vennie."Távozásának módja sokféle lehet, azonban az kétségtelen, hogy a politikai átmenetet megvalósító tárgyalásokban részt kell vennie", mondta. Tuygan szerint továbbá az Egyesült Államok és Oroszország az Iszlám Állam elleni érdekek miatt előbb-utóbb közeledni fog egymáshoz, hogy tető alá hozzanak egy megállapodást Szíriát illetően, és ebből a folyamatból nem tanácsos Törökországnak kimaradnia, ha nem akar veszíteni befolyásából a térségben. "Törökország pozíciója Szíria iránt változatlan jelenleg. Azonban, ha az Egyesült Államok és Oroszország félúton találkozik és együttműködnek, Törökországnak nem lesz más választása, mint elfogadni ennek következményeit."
Megoldási lehetőségek az Aszad-hoz való viszony tükrében
Ahogy láthattuk tehát az szíriai elnökhöz való viszony jelentős törésvonal a konfliktusban releváns szereplők között, amely megnehezíti a polgárháború lezárását elősegítő tárgyalások megkezdését. Minden fél a politikai átmenet megkezdésének szükségessége mellett érvel, ugyanakkor saját reálpolitikai érdekeiből senki sem akar engedni.
Hosszútávon azonban bizonyos szempontból mégiscsak nyílhat esély a válság rendezésére. A regionális szereplőket némiképp összeköti az Iszlám Állam-ellenesség, illetve, hogy az Iszlám Állam elleni harcot, a szervezet felszámolását mindenki prioritásként kezeli.
Irán és Oroszország valószínűsíthetően semmilyen esetre sem fogja "cserben hagyni" szövetségesét, Bassár el-Aszadot, ahogy belátható időn belül Törökország sem lesz hajlandó jelentősen engedni Szíriát illető "követeléseiből". Ebből kifolyólag a polgárháború lezárását elősegítő tárgyalások érdemi kezdeményezését főként az Egyesült Államok és kisebb részben Európa nemzetközi porondon meghatározó államai felől várhatjuk. Ahogy fentebb említettem, mindkét szereplő (Európát jelen esetben vegyük egységes szereplőnek) jelentősen mérsékelte álláspontját a szíriai vezetőt illetően.
Könnyen lehet, hogy Washington előbb-utóbb (inkább utóbb) belemegy abba a játékba, amelynek keretében megkezdődnek a tárgyalások az Aszad vezette szíriai rezsimmel, ahol döntenek az alavita vezető sorsáról. Hiszen az Egyesült Államoknak semmiképpen sem érdeke, hogy Aszad hirtelen, mindenféle, a politikai átmenet feltételeit és a polgárháború végleges lezárását biztosító tárgyalás nélkül megbukjon/távozzon stb. és az országban központi vezetés hiányában még nagyobb káosz uralkodjon, kiszámíthatatlanná téve azt, hogy milyen erő kerül hatalomra, megnehezítve az Iszlám Állam elleni harcot, illetve fenyegetve Izraelt.
Washington számára a prioritás továbbra is a dzsihadista szervezet meggyengítése és megsemmisítése. Ezen okból kifolyólag az egyre nehezedő nyomás miatt a későbbiekben kész lehet arra, hogy elfogadja az Aszad-rezsimet, de Aszad nélkül. Azaz, a szíriai elnök "menedzseli" az átmenetet a szíriai kormány részéről, majd ennek sikere után távozik a hatalomból. Ennek pontos menetrendjét a tárgyalások során kell meghatározni.
Ehhez azonban Iránra és Oroszországra is szükség van. Mindkét államnak felelős hatalomként, mérsékelnie kell tevékenységét, és kihasználva szíriai befolyását nyomást gyakorolni Aszadra. E nagyfokú kompromisszumkészség nélkül nem lehet esélye konfliktus lezárásának.
A nukleáris megállapodás végre utat nyitott a hatékonyabb amerikai-iráni kapcsolatoknak, amely a térség jelenlegi állapotában mindenképpen szükségszerű, miután mind Irán, mind az Egyesült Államok megkerülhetetlen szereplője a régió folyamatainak. Ugyanakkor Khamenei ajatollah és más vezető iráni politikusok azon kijelentései, miszerint a nukleáris ügyeken kívül nem tárgyalnak az Egyesült Államokkal, megnehezítik bármiféle érdemi párbeszéd megkezdését Szíria ügyében. Feltehetőleg egy megváltozott teheráni magatartáshoz egy megváltozott washingtoni Aszadot érintő álláspontra lenne szükség. Egy magabiztos és elszánt amerikai-iráni kezdeményezés Szíriát illetően kétségkívül komoly lökést adhatna a párbeszéd felvételének, amelyhez az esetleges orosz csatlakozás komoly előrelépést jelentene.
Azonban ezek egyelőre rendkívül utópikusnak bizonyulnak. Mind az alapvető bizalmatlanság a felek között, mind az egyes államok belső politikai harcai szinte ellehetetlenítik ezen állapot bekövetkezését. Az Egyesült Államokban a közelgő elnökválasztás, illetve a republikánusok ellenállása, Iránban a keményvonalasok és konzervatívok Amerika-ellenessége.
És ne felejtsük el, a konfliktus továbbra is rendkívül komplex. Számos külső hatalom, nem állami szereplők, és a harcoló felek rendkívűl színes ideológiai skálája a mérsékeltektől a radikálisokig mind-mind olyan tényező, amely megnehezíti a döntéshozatalt, illetve a tárgyalások megkezdését, majd a háború befejezését. Ugyanis egyrészt fel kell számolni az Iszlám Államot és a Nuszra Frontot, majd rá kell bírni a Nyugat és Szaúd-Arábia, illetve Katar és Törökország által támogatott felkelő csoportokat az Aszaddal (Aszad-rezsimmel) való megbékélésre.
Végül a legnagyobb szükség magára Bassár el-Aszadra van. El kell fogadnia, hogy valóban elvesztette legitimitását, brutálisan lépett fel a tüntető tömeg, majd az ellene lázadó csoportok ellen, nagyban hozzájárult és hozzájárul a szélsőségek térnyeréséhez, és a lakosság egy része nem kívánja már "szolgálni". El kell fogadnia, hogy eljött az a pont, hogy "csendesen" visszavonuljon, és az ország javát szolgálva feladja hatalmi pozícióit.