Papp Sándor Zsigmond: A végzet derűje

Este volt, álmatlanul forgolódtam az ágyban. Igazából a prérin kellett volna lovagolnom a rettenthetetlen indiánok között, ahogy a nemrég letett könyvben tették a szereplők, de az álom előtti kábulat csak nem akart átrepíteni a vadnyugatra. Mert valahonnan, az este kifürkészhetetlen mélyéből rám zuhant a gondolat: eljön a nap, amikor nem leszek. A halál addig is jelen volt, hiszen a most olvasott regényben is meghalt Winnetou apja és húga, és a filmekben is sebesen potyogtak a lovakról a meglőtt cowboyok. És a mesék is rendszerint úgy végződtek, hogy „boldogok voltak, amíg meg nem haltak”. De hát ki vesz komolyan egy ilyen zárlatot? Ráadásul a lapokon újra és újra feléledtek a szereplők, valahányszor felütöttem a könyvet, igaz, rövid életük nem lett hosszabb, de ugyanúgy beszéltek, éreztek, mozogtak, mint azelőtt. Sőt: arról is meg voltam győződve, hogy a leírtakon és a képernyőn túl van egy titkos életük, amit nem kötnek senki orrára, és ahová elvonulnak, ha letették a jelmezt, ha ki akarnak szállni az örökös körforgásból.