Az amerikai demokráciaépítés múltja és jelene
- Az amerikai külpolitikai gondolkodásnak évtizedek óta szerves része a liberális demokrácia, az amerikai értékrend és erkölcs terjesztése
- A Közel-Keleten azonban e törekvések kudarcba fulladtak és még több káoszt okoztak
- Az intézmények exportja katonai erővel és kellő elkötelezettség nélkül megvalósíthatatlan
- Mindenekelőtt az Egyesült Államok megújulására és megfelelő eszközök alkalmazására van szükség
A Szovjetunió bukásával az Egyesült Államok és az általa vezetett liberális világrend vált egyeduralkodóvá, amellyel párhuzamosan a demokráciák száma is jelentős növekedésnek indult. Közép- és Kelet-Európa országai sorra szabadultak meg a szovjet diktatúra béklyóitól, egyesek egyenesen a "történelem végét", a liberális demokráciák végérvényes győzelmét és az egész világon való elterjedését jósolták.
A bipoláris világrend felbomlását követő amerikai elnökök sem tétováztak, ha a demokrácia terjesztéséről volt szó. Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama az amerikai külpolitikában oly meghatározó wilsoni hagyományokat hol aktívan, hol kevésbé hangsúlyosan, más és más eszközöket alkalmazva, de a külpolitika-alakítás szerves részévé tették.
A nemzetközi politikát és a nemzetközi politikai környezetet, közbeszédet jellemző 90-es évekbeli eufórikus hangulat ugyanakkor legalább egy térségben kevésbé volt érzékelhető. A tágabban értelmezett Közel-Kelet a második Öböl-háborútól, a tálib hatalomátvételtől, az arab-izraeli konfliktustól, sorozatos merényletektől és belső konfliktusoktól volt hangos, nyoma sem volt a demokratikus intézmények megjelenésének és megszilárdulásának.
A közel-keleti térség a Nyugathoz képest egy jelentősen eltérő, illetve időben jóval később megvalósuló modernizációs folyamaton ment keresztül. Mindezt tetézi, hogy a régió társadalmai, hagyományai, kulturális és vallási szokásai és az ezekből fakadó szabályok merőben eltérnek attól, amit mi, Európában, vagy éppen Észak-Amerikában tapasztalhatunk. Ez veti fel azt a kérdést, hogy vajon egyáltalán meghonosítható a nyugati értelemben vett demokrácia a térség országaiban?
A nyugati és benne kiváltképp az amerikai elméletek szerint - a kanti elvek és a demokratikus béke koncepciójának talaján állva - a demokráciák terjesztése kívánatos és követendő. Ugyanis a demokratikus államok kevésbé hajlamosak háborúk kezdeményezésére, hosszú távon kizárólag demokráciákban biztosítható stabil, fenntartható gazdasági növekedés, csak a demokratikus intézmények garantálhatják az emberi jogok érvényesülését, a vezetők elszámoltathatók és leválthatók, a nép számára biztosított a lehetőség a véleményformálásra és vezetőinek megválasztására.
Amikor az Egyesült Államok vezetőinek azon törekvése kerül a reflektorfénybe, hogy terjessze a liberális eszméket, erkölcsöt és értekrendet, valamint a demokratikus intézményeket a világban, legtöbb esetben valamilyen pejoratív, negatívan megítélt jelentéstartalmat tulajdonítunk ennek.
Érdemes azonban látni, hogy az amerikai külpolitikát a világos nemzeti érdekek mellett, részben egyfajta kivételesség- és küldetéstudat vezérli. Amerika büszkén a világ első írott alkotmányára, demokratikus fejlődésére, a különböző kultúrák, vallások együttélésének biztosítására "lenézte" a folyamatos európai vetélkedést és a hatalmi egyensúlyon alapuló külpolitika-alakítást. Lényegében Woodrow Wilson elnöksége óta az amerikai külpolitikai gondolkodás középpontjában ott áll a világ jobbá, békésebbé tétele az amerikai erkölcs, értékrend és eszmék terjesztése révén, de sosem feledve azokat a stratégiai érdekeket, amelyek sok esetben a kívánatos értékek elé helyezett a mindenkori amerikai vezetés, ezáltal okot szolgáltatva bírálóinak.
Demokráciaexport, de hogyan?
Mindez ma is szerves és meghatározó részét képezi az amerikai külpolitikának. A demokráciaterjesztés továbbra is kívánatos, és minden hátrányával együtt, biztosan állíthatjuk, hogy ma, jobb demokráciában élni, mint minden egyéb, valamilyen szinten elnyomó és korlátozó rendszerben.
Kérdés ugyanakkor, hogy mi a leghatékonyabb módja ennek a folyamatnak?
A neokonzervatív módszer
George W. Bush és neokonzervatív miniszterei, tanácsadói a demokráciaexport szükségességének kétségkívül legjelentősebb amerikai képviselői azok közül, akik döntéshozó pozícióba kerültek. Ifjabb Bush a wilsoni elvek érvényesülését, az amerikai értékrend, a liberális demokrácia terjesztését külpolitikájának középpontjába helyezte. Világnézete szerint azonban ahhoz, hogy mindez érvényesülhessen meg kell szabadítani a világot a zsarnokságtól, biztosítani kell annak körülményeit, hogy ezek az intézmények valóban hatékonyan működhessenek.
A kormányzat szűk körének (Bush, Cheney, Rumsfeld, Wolfowitz) koncepciója szerint a teljes közel-keleti régió demokratizálható, mindössze az iraki diktátort, Szaddam Husszein-t leváltva, egy Amerika-barát, stabil és demokratikus Irakot kell létrehozni, ahonnan kiindulva majd dominószerűen sorra buknak meg a térség diktátorai. Ez volt az ún. demokrácia-dominó elképzelése, amely azonban vészes kudarcot vallott. A terv kétségkívül nemes és magasztos volt, a világ ma sokkal jobb és biztonságosabb hely lenne, amennyiben sikerül.
Ugyanakkor Irak lerohanását követően az ország belső társadalmi struktúrájának, működésének és sajátosságainak figyelembe vételének teljes hiányával történő demokráciaépítés már a kezdetekkor megvalósíthatatlannak bizonyult és nem egy demokratikus Irak, hanem egy, a síiták hatalmára épített, a szunnitákat marginalizáló politikai rendszer alakult ki, amely polgárháborút, a terrorizmus megjelenését és megerősödését és ma, az Iszlám Állam tevékenységét eredményezte.
Barack Obama
Obama egy olyan korszkakban került a világ leghatalmasabb pozíciójába, amikor az Egyesült Államok megítélése az arab világban elődjének köszönhetően a mélyponton volt. Nem véletlen, hogy az első színes bőrű amerikai elnök már a választási kampány során nagy hangsúlyt helyezett a muszlim világhoz való közeledésre, Amerika és a közel-keleti térség kapcsolatainak javítására. Kairóban, 2009 júniusában elmondott beszédében egy új kezdetet sürgetett az Egyesült Államok és a muszlim világ között.
A 2011 januárjában, Tunéziában kirobbant arab tavasz mondhatni "kapóra jött" a demokrata kormányzatnak. Korrupció-ellenes jelszavakat skandáló, változást, demokráciát és az évtizedek óta uralkodó diktátorok lemondását követelő, elégedetlen arab emberek vonultak utcára Tunisztól, Algírtól és Bengázitól kezdve Kairón, Szanaán és Ammánon át egészen Damaszkuszig és Rijádig, mintegy az amerikai demokráciaépítésnek kiváló táptalajt biztosítva ezzel.
Az Obama-kormányzat azonban megkésetten és erőtlenül reagált az eseményekre, de ami még fontosabb, konkrét lépéseivel magára aggatta a kettős mérce vádját, amelynek eredményeként két évvel Obama nagy jelentőségű kairói beszéde után ismét nagy mértékben nőtt az Egyesült Államok iránti ellenszenv az arab világban.
Obamát ugyanis az arab tavasz eseményei paradox helyzet elé állították. Egyfelől lehetőséget jelentett a demokratikus törekvések felkarolására és támogatására, ezáltal mintegy beteljesítve elődje, George Bush elképzelését, minimális amerikai szerepvállalással. Másfelől azonban komoly stratégiai dilemmákat vetett fel, miután nem csak a hagyományos szövetségesek hatalma ingott meg, hanem a rezsimváltásokkal sok esetben az amerikai térségbeli érdekek is veszélybe kerültek/kerülhettek volna.
E kettősség jól látható módon megjelent a konkrét amerikai hozzáállásban: Egyiptomban "hagyta veszni" évtizedes szövetségesét, Mubarakot, míg pl. Bahreinben nem támogatta a nép követeléseit, és tétlenül szemlélte a rezsim a tüntetést leverő lépéseit, illetve további támogatásáról biztosította hagyományos szövetségeseit, Szaúd-Arábiát és Jordániát is.
Az erőtlen amerikai reakció és a kettős mérce alkalmazásának eredményeként (természetesen ez csak egy a rengeteg tényező közül) a demokratikus követelések (talán Tunéziát kivéve) elhaltak, az arab tavasz a legtöbb országban polgárháborút, szenvedést, a terrorizmus további erősödését és bukott államokat hozott.
Demokráciaterjesztés diplomácia, szankciók és példamutatás révén
A tanulság legalább az, hogy katonai erővel, ahogy azt a Bush-kormányzat esetében tapasztaltuk, képtelenség meghonosítani a demokratikus intézményeket, de ugyanígy megfelelő és mindent felülíró elkötelezettség nélkül is.
Hogy miért? Stephen Walt szerint a következők miatt:
- Ugyan alkotmányt lehet írni, a választásokat meg lehet tartani (ahogy ez általában működik diktatúrákban is), de egy valódi demokráciához hatékony jogrendszerre, a pluralizmus iránti mély és széles körű elkötelezettségre van szükség, megfelelő mértékű bevételekre, jól működő oktatási rendszerre, és olyan ösztönzőkre, amelyek biztosítják, hogy a különböző politikai erők a rendszert és a választások eredményét tiszteletben tartva dolgoznak tovább ellenzékben is
- Nem szabad elfelejteni, hogy a mai demokráciák kialaulása évszázadokat vett igénybe, sokszor erőszakos körülmények közepette fejlődtek tovább, újra és újra visszavetve előrelépését egy-egy konfliktus után. Ebből következik, hogy katonai erővel, rövid idő alatt nem lehet meghonosítani a demokráciát egy olyan régióban, amelynek hagyományaitól idegenek ezek az intézmények
- A katonai erő alkalmazása szinte kivétel nélkül erőszakot és ellenállást szül a "meghódított" területeken. Ezt tapasztalhatta Washington többek között Irakban is, de akár Szomália, akár Afganisztán is említhető.
- Szintén Irak példája bizonyítja, hogy a külföldi erők által támogatott demokratikus átmenet folyamatában a státuszát, korábbi pozícióit, hatalmukat elvesztett csoportok fegyvert ragadva ellene fordulnak az új kedvezményezett csoporttal, illetve a szemükben megszállóként bélyegzett külföldi erővel. A Közel-Keleten ez különösen erős a regionális államok vetélkedéseiből fakadóan, amelyek egy-egy helyi csoport támogatása révén igyekeznek befolyást szerezni. Walt szerint ez a felállás olyan vezetőket termel ki, akik "az erőszakban jók", és nem olyanokat, akik "képesek hatékony intézményeket kiépíteni, toleranciát hirdetni, működő gazdaságot felépíteni és a különböző politikai erők között lavírozni
Ha a katonai erő nem, akkor mi lehet a megoldás? Walt szerint egyfelől a diplomácia, a nem katonai eszközök alkalmazása (pl. szankciók), minden lehetséges támogatás megadása azoknak a belső csoportoknak, amelyek jól szervezettek, hitelesek, évek óta a demokratizálás célját követve küzdenek a regnáló kormányzat ellen.
A második és legfontosabb az Egyesült Államok megújulása. Amerika egykoron valóban büszkén, magabiztosan és főleg hitelesen terjeszthette a világban értékrendjét és demokratikus eszméit. Az amerikai eszmék akkor válhatnak kívánatossá ismét, ha "az Egyesült Államok mint egy igazságos, prosperáló, és toleráns társadalommal rendelkező országként pozíciónálódik, és nem olyanként, ahol az egyenlőtlenségek egyre csak nőnek, ahol a vezető politikusok nagyszájú xenofóbok, ahol a börtönviseltek száma a világon a legnagyobb, és ahol milliárdosok egy része és egyéb érdekcsoportok aránytalanul nagy és káros hatást gyakorolhatnak az amerikai politikára", fogalmaz Walt, tovább folytatva a sort a különböző célzott támadásokkal, a guantanamói fogolytábor létével és az NSA tevékenységével. Mindezzel arra rámutatva, hogy ilyen körülmények között egyáltalán nem meglepő, hogy az amerikai ideáknak napjainkban nem túl nagy a vonzereje.
Az elmúlt néhány év eseményei bizonyították, hogy néhány százezer fős seregekkel nem lehet problémákat megoldani sem a Közel-Keleten, sem másutt. Ez alól az amerikai külpolitika oly kívánatos demokráciaterjesztő elképzelése sem kivétel. Amennyiben Washington és a mindenkori amerikai elnök továbbra is szükségesnek ítéli, mindenekelőtt az Egyesült Államok megújulására, reformokra és világos, hosszú távú, megfontolt stratégiára van szükség.
Addig is, a sok esetben minden demokráciát követelő amerikai lépés mögött jelenlévő stratégiai érdekek mellett ne tévesszük szem elől azt a tényt, hogy a világ sokkal jobb, békésebb, biztonságosabb és gazdagabb hely lenne, ha azt demokratikus államok százai alkotnák.